Hogy mikor rossz dolgok érnek, dől belőled a szó.. Én álatalában akkor tudok a legjobban írni. Persze, miért is ne, igazából mikor minden rendben veled, miért gondolkodnál sokat a világ dolgain. Kérdés megválaszolva.
Oly nagyon nincs kedvem ma sem egyetemre menni, holott ez nem életforma. Muszáj valahogy összekaparnom magam, mert a végén tényleg elérem, hogy soha nem jutok sem sehová, sem semmire az életemmel. Legszívesebben hagynék most mindent a picsába, takarodnék haza a vackomba, mint valami hülye kis állat. Egy darabig. Szívesen mondanám, hogy mégis halasztanék egy évet, keresnék valami fordítói melót, vatevör. Az talán még menne. Aztán valahogy összekaparnám magam, újraértékelném az életem, vajon miért történik mindig ugyanaz, és megpróbálnék úgy élni, mint régen. Sokáig. Miért mondja mindig mindenki, hogy velem nincs baj. Biztosan van, biztosan hülyén csinálok valamit, így mindig közelebb kerülhetnék ahhoz, hogy igazából nem is üzlet jónak lenni. A világ ezt leszarja, és valahogy a végén mindig az derül ki, nem érte meg. Csak esetleg bármiért, amit később elveszítesz, többet szoptál, mint azok, akiket nem tartasz jó embernek. Sajnos olyan alkat vagyok, aki bizonyos hibáiból nem képes tanulni.
Miért táplálsz mindig reményt, és miért nem vagy képes haragudni, ha valamit megértesz.. Miért tartod oda mindig a másik orcádat..
"Meg kell tanulnod egyedül lenni." De olyan nagyon nehéz. Kiszolgáltatott. Igazából erről szól az egész. Ha nem fájna, ha tudnék kissé nem érezni, most elmennék. De nem tudok. Maradok, mert nem akarok elmenni. Maradok még. Amíg egyszer nem lesz rám többé szükség.
Istentelenül fáj, hogy nem tudok megoldást, hogy nem látom, miért, hogy nem tudom, mi lesz. Hogy félek attól, azért vagyok még, mert nehéz kimondani. Fáj. Tehetetlen. És félő, hogy összeomlik.
Oly nagyon nincs kedvem ma sem egyetemre menni, holott ez nem életforma. Muszáj valahogy összekaparnom magam, mert a végén tényleg elérem, hogy soha nem jutok sem sehová, sem semmire az életemmel. Legszívesebben hagynék most mindent a picsába, takarodnék haza a vackomba, mint valami hülye kis állat. Egy darabig. Szívesen mondanám, hogy mégis halasztanék egy évet, keresnék valami fordítói melót, vatevör. Az talán még menne. Aztán valahogy összekaparnám magam, újraértékelném az életem, vajon miért történik mindig ugyanaz, és megpróbálnék úgy élni, mint régen. Sokáig. Miért mondja mindig mindenki, hogy velem nincs baj. Biztosan van, biztosan hülyén csinálok valamit, így mindig közelebb kerülhetnék ahhoz, hogy igazából nem is üzlet jónak lenni. A világ ezt leszarja, és valahogy a végén mindig az derül ki, nem érte meg. Csak esetleg bármiért, amit később elveszítesz, többet szoptál, mint azok, akiket nem tartasz jó embernek. Sajnos olyan alkat vagyok, aki bizonyos hibáiból nem képes tanulni.
Miért táplálsz mindig reményt, és miért nem vagy képes haragudni, ha valamit megértesz.. Miért tartod oda mindig a másik orcádat..
"Meg kell tanulnod egyedül lenni." De olyan nagyon nehéz. Kiszolgáltatott. Igazából erről szól az egész. Ha nem fájna, ha tudnék kissé nem érezni, most elmennék. De nem tudok. Maradok, mert nem akarok elmenni. Maradok még. Amíg egyszer nem lesz rám többé szükség.
Istentelenül fáj, hogy nem tudok megoldást, hogy nem látom, miért, hogy nem tudom, mi lesz. Hogy félek attól, azért vagyok még, mert nehéz kimondani. Fáj. Tehetetlen. És félő, hogy összeomlik.
2 megjegyzés:
:megolel:
Gyere gyógy-cicanézőbe. :)
Az tök jó lenne. :)
Megjegyzés küldése