Hazaértem

Írhattam volna úgy is, „hazaértem”, de ez így talán túlzás lenne. Ülök a szobámban, és épp azon gondolkodtam, mennyire megváltozott. Minden. Még ez a szoba is, pedig mióta az eszemet tudom- de szép szófordulat is lenne, de nem, mert annál azért kicsit később- az enyém.

Azon gondolkodtam, az emberek mennyire élik meg tudatosan azt, hogy felnőnek. Legalábbis ha erről van szó, nem tudom, nem nőttem még fel sosem, sőt, bizonyos értelemben nem is fogok soha. Úgy sejtem, ezzel nem sok újat mondtam.

Node, vissza a szobához. Szeretem, olyan, mintha a bensőmben járnék, aki volt már nálam, az tudja. De valahogy most mégis más. Hazajönni is. Amikor tényleg máshol élsz, és nemcsak azért, mert mondjuk a suli oda köt, és nem jöhetsz minden nap haza, hanem azért is, mert az eddigi családodon kívül már máshoz is tartozol. Fura erre gondolni, meg szerintem tudjátok is, miről beszélek. Ez jutott ma eszembe hazafelé.

A másik dolog, ami mondjuk úgy, foglalkoztat, persze nem nagyon, csupán megfordul a fejemben az az, hogy vajon az, hogy most sokkal jobban megy minden (lásd főleg suli), annak köszönhető-e, hogy boldog vagyok. Van-e valami köze ennek ahhoz, hogy teljesen másképp élem meg az egészet, és nem azért, mert kényszerítem magam arra, hogy figyeljek. Egyszerűen csak így van. Mindenesetre nekem tetszik így.

Voltak kétségeim azzal kapcsolatban- sok más embernek, aki ismer pedig nem, ami nekem mondjuk furcsa-, hogy alkalmas vagyok- e arra, hogy egyszer állatokat gyógyítsak. Hogy akár életek múljanak azon, én mit hogy csinálok. Igen, időnként elég hebehurgya vagyok. Az utóbbi napokban először éreztem teljesen biztosan, hogy igen. Persze ez is csak egy újabb furcsaság.

Veletek is történt már hasonló?