Aztánmosmáhogyintthonvagyokegyhete

Naszóval, üdvözlet mindenkinek itthonról. A fejemre szaróknak és nem szaróknak egyaránt, akinek nem inge, az úgysem veszi. Senkit nem akarok bántani, csakúgymondom, mit érzek, elvégre ha más nem is, ez, itt, többnyire rólam szól. Najó, nem poncogok, mindenkinek van rajtam kívül is baja elég, tudom.

Ez a hülyeség, amiatt van, hogy mostanság kissé egyedül érzem magam. Szeretnék elmenni, veletek lenni, csinálni dolgokat, és valahogy mégsem. Meg azért nem lenne rossz valaki. Ez persze általános, meg nem is olyan eccerű, de így van. Megismerni, megosztani, megmutatni, elragadni. Namajdeccer. Most úgyis épp a türelem szkill megszerzése van in progress. :P

Akik meg jelezték, hogy de, azért jó, hogy itthon vagyok, azoknak ezúton is nagyonköszi, mert az meg aranyozza ám a napot. Tényleg.

Repülésről, mert mondtam, hogy.

Mondjam, hogy imádom? Nem mondom, de így van. Különben semmi különös, a buckák és kátyúk ugyanúgy megvannak a helyükön, mint kifelé menet. De arról azért szót kell ejtenem, hogy valahol azért mégis nagyon szeretnek.

Kifelé menet nem tudtam, most már tudom, hogy Britishnél 23 kiló a megengedett, 32ig engedik fel, de az már túlsúly. Pesten a néni viszont olyan rendes volt, hogy amikor a csomagomat mérték, odaszólt, hogy „32 kiló és _nincs túlsúly_.” Mondom, én erre, akkor azért nem figyeltem fel, mert azt hittem, a 32 kiló az semmi.

A mostani kaland a következő. Heathrow T5 átadása előtt minden gép itthonra és itthonról a T1-ből jött és ment. Ezért hatalmas önbizalommal, a foglalásom alaposabb tanulmányozása nélkül húztam kifelé, boldogan, mint a vadlibák a T1be. Nézem a kijelzőt, a járatom sehol. Megkérdezem a csávót, miért nincs kiírva, erre közli, hogy leginkább azért, mert T5ből indul. Nafasza. Rohanás át T5be, szerencsére a vonat ingyé megy, bár akkor már az sem nagyon számított, ugyanis fél nap gyász keretében előző héten már elbúcsúztam egy csomó pénzemtől mondván, semmit nem vagyok hajlandó otthagyni. [emígyen alakult, hogy nem egy csomagom lett, hanem kettő, ami úgy megy, hogy: egy csomag 23 kilóig, ha túlsúlyos 32-ig, akkor minimum ₤30 vagy több. Második csomag ₤30, 23 kilóig, ha ez is több, perkálsz megint. Számolhatjátok, köbö mennyi suskától búcsúztam már el magamban] Naszóval, át T5be, szerencsésen. Fel a poggyászleadáshoz. A legtöbb kapura fast drop van kiírva, értelemszerűen az van nyitva, ahol személyzet is van. Egy kapun Passport and visa checking. Nyilván ide mentem, megérdeklődni, hogy akkor most velem mi is a helyzet. Pont volt ott egy csávó, aki a szorgosan dolgozó néjnit segítette, tőle kérdeztem meg, mi a különbség. Kedvesen elmagyarázta, hogy ez azokra vonatkozik, akikkel a biztonsági résznél valami gáz volt. Ok. Következő kérdés, ha nekem még csak a foglalásom van kinyomtatva, olyankor mi is van. Azt mondta, majd ő megcsinálja nekem. Kérdezte, hány csomagom van. Kettő. Nyomtatott rá két zöldpapírt, meg a check-in cardot. Megkérdeztem tőle vagy háromszor, hogy és a túlsúlyért meg ezekért hol fizetek. Egyszer sem hallotta meg. Erre odavisz egy üres pulthoz és beküldi a csomagomat, úgyhogy még sorba se kellett állnom. „this is your lucky day.” Örök hála. :) Aztán már csak vagy fél órát kellett loholnom a kapuig, ahonnan az én gépem indult, közben összehaverkodtam minden személyzettel, aki az utamba került, innentől kezdve meg elég sima volt. Itthon még fordítottam egy macedón néninek, merthogy a customer service az elég erőteljesen az ember részévé válik. Ugye… :D

A következő vicc, hogy én Ferihegy kettőre, az ősök meg egyre érkeztek, de ezt már megoldottuk.

Itthon megtudtam, hogy nincs net, ezért nem netfüggök, mint ezelőtt. És azért nem írtam eddig. Mert. Nagymuttinál, ami gép van, még a netcafésnál is jobban behal az ájpodomtól, úgyhogy. Posztot megír, notin, ájpodra. Majd pendrájvra rátesz, átmegy és kipróbálja, pendrájvtól lehal-e a gép, vagy azt már kegyeskedik képességeihez mérten tűrhetően fogadni. Hát szoríjjatok, mert ha nem, idegroncs leszek.

Azóta már elolvastam kedvenc írómtól egy könyvet, aminek története pusztán annyi, hogy. A fent említett két kötetes. Az első már megvolt régen, csak nem olvastam, majd Angliába kiküldték utánam. Döcögősen induló, nemtudodletenni jelleggel folytatódó. A végére érsz és niiiincs, nincs meg a második kötet. Hajbatép. Megígérték, hogy kihozzák, nem hozták, úgyhogy majdnem egy fél évet vártam reá. Azt hittem, itthon megvan. Mint kiderült, ha megvolt, most akkor sincs. Elmegy, beszerez, elolvas, imáááád.

Néha áradozok arról, mennyire szeretek olvasni, meg hogy miért is. Amikor süllyedsz a világban, amit ugyan útmutatással, de magad teremtesz, és miután valamiért leteszed a könyvet, még akkor is ott van körülötted. Sajna, amikor a végére érek, mindig kicsit szomorú vagyok, mert vége. Úgyhogy most pihi van. Meg ugye tanulnom is kéne lassan, mert hetedikén vizsga. Meg mint kiderült, a másik része huszadikán és nem tizenkettő.. Húzzuk még, csak húzzuk. Franc. Namindegy, majd szoríjjatok ehhez is.

Ja, és mielőtt elfelejtem, cicák is megismertek. :) Komolyan, én nem is tudom, mi lenne, ha nem lennének ezek a dögök. Hiányoztak. Na az mondjuk még mindig némiképp rosszul érint, mikor a tesókámra hajnal ötkor jön rá a szeretetroham, de végülis tizenöt év alatt, mióta együtt vagyunk, megszokhattam volna. Cicááám.