Este. Séta. Tűzzel telt arcába jég-esőt fúj a hidegnek tetsző téli szél. Nem számít, hadd szaladjanak a jeges cseppek a könny vájta árkokban, nem ártanak már.
Repülne fenn a magas éjjeli égen a világba sikoltva mindent, ami fáj, a többiek mégsem látnák, mégsem hallanák őt. Vak, süket, szárnyatlan madarak. Sosem tudják, miért látnak benne valami mást, ha látnak, mi az. Bennük. Nem tudják, nem ismerik, egyszerűen csak másnak érzik. Mindig így volt.
Társtalan. Elvesztette, akiről azt, hitte, olyan, mint ő, mégis várja a mese végét, hogy megtudja, ő tévedett-e.

Ha szerettek, magamért szerettek. Én pedig többek között a hitemért vagyok magam. Vannak hibáim, de nem akarok és nem is tudnék tökéletes lenni. Ez így jó. Minden, aminek meg kell változnia bennem, meg fog változni. Az élet mindig gondoskodott erről.

A változás fáj. Mindig fáj, akár jó, akár rossz.

Látom azt is, mi az, amit a többiek életnek neveznek, és tudom, hogy meg tudom, és meg kell tudnom csinálni. Magamért is, hogy megmaradhassak ilyennek.
De mindig fájni fog, hogy ez az egész ilyen. Hogy az emberek számítóak és gonoszak. Hogy ha kinyílsz, kihasználják, különc vagy, nem értik és bántanak. Senki, de senki nem önmaga, és az álarcot, amit hordanak, egyre inkább elfelejtik bármennyi időre is levenni. Nekem mindez sosem fog menni. Az álarc mindig csak álarc marad, én pedig magam.
Az is lehet, csak mesevilágban élek. Nem vagyok más, mint a többiek, nem látok, nem élek át csodákat, semmit.
De azt hiszem, nekem mindaddig jó, amíg tudom az ellenkezőjét hinni. És valahogy, bármekkorát is essek, mindig sikerül visszatérnem ehhez. Ezért vagyok az, aki. Ez a világ, ez a mese legalább az enyém.
És néha az utamba akadnak olyanok, akik képesek hinni ebben. Hinnem kell, hogy egyszer lesz valaki, akit az én mesémbe írtak, aki érti, érzi, nem fordul el, nem csukja be a szemét csak mert fél szembenézni önmagával és az élettel, amit mégis, így is élnünk kell.

Ne veszítsd el soha a csodát, akkor minden, minden rendben lesz.